2024.06.16. Emléktábla avatás a Kunhegyesi vasútállomásnál

280 kunhegyesi, abádszalóki és tiszaderzsi zsidó lakost deportáltak 1944. júniusában a hatházi gettóból. Előttük tiszteleg az az emléktábla, mely az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem közösségszervező szakos hallgatói, a Raoul Wallenberg Egyesület, a kunhegyesi, az abádszalóki, a tiszaderzsi önkormányzatok összefogásának, a Mazsihisznek, valamint a Kunhegyesi Református Egyháznak köszönhetően került fel a kunhegyesi vasútállomás falára a tragédia 80. évfordulóján.

Emlékük legyen áldott!

Az ünnepséget a Kunhegyesi Református Általános Iskola Óvoda és Családi Bölcsőde diákjainak színvonalas műsora színesítette, akik Ember Mária Hajtűkanyar című regényéből olvastak fel részleteket. A diákokat Nagyné Smányi Hedvig tanárnő készítette fel a felolvasásra.

Víg Márta beszéde:

„Tisztelt Emlékezők!

Ma egy 80 évvel ezelőtti szomorú országos eseményre emlékezünk, mely Kunhegyes és környéke zsidó lakosainak életében is drámai események kezdetét jelentette. Ennek következtében a települések addigi nyugodt élete, a különböző vallású és kultúrájú emberek békés egymás mellett élése központi beavatkozással megszűnt.

Történelmi tanulmányainkból tudjuk, hogy mennyi korlátozó intézkedést hoztak számukra már az 1920-as évektől kezdődően, hogy ellehetetlenítsék életüket. Az 1938, 1939 és 1941-es zsidó törvények meghozatalával kiszorították őket a közéletből és gazdaságilag is kifosztották.

2003-ban történelemszakos kolléganőmmel felkutattuk a kunhegyesi zsidó lakosság történetét, életének alakulását. Ő interjúkat készített a helyi holokauszt túlélőkkel és idős lakosokkal. A pályázatra készített anyagból 2004-ben helytörténeti kiadvány született.

A vidéki gettók felállítása a magyar és német hatóságok szoros együttműködésével történt. 1944. áprilisában a csendőrség összeírta a települések zsidó lakosait, a még vendégként Kunhegyesen tartózkodó hozzátartozókkal. A listájukon szerepeltek a már munkaszolgálatra behívott férfiak is.

1944. májusában a Nagykunságban Karcagon, Kisújszálláson, Kunszentmártonban, Túrkevén és Kunhegyesen került sor a gettók felállítására.

A kunhegyesi gettóba 1944. május 16-án a helyi zsidóságon kívül az abádszalókiakat és tiszaderzsieket is begyűjtötték: nőket, gyermekeket, idősebb férfiakat. A kitelepítési felszólítást néhány héttel korábban kapták meg a családok. Csendőr járt házról házra, s adta át lakásukon a kitelepítésüket tartalmazó idézést.

Kunhegyesen, a település vasútállomás felőli részén, az un. Hatház települési részen jelölték ki a kényszerlakhelyet. A legszegényebb családok éltek itt, akik napszámosként dolgoztak v. téglagyári munkások voltak. Szoba-konyhás komfort nélküli apró kertes házakban éltek, némelyik alapja mélyen a földbe volt vájva. Ide zsúfoltak össze kb. 280 embert, egy kisházba több családot is.

A kitelepítés napján a kunhegyesi zsidócsaládok elindultak a Hatház felé, hogy a meghatározott időpontban meg tudjanak jelenni. Legtöbben gyalog vitték poggyászaikat karjukon, hátukon, kezükben, batyukba kötve, a nélkülözhetetlen dolgokkal felpakolva. Voltak, akik szekeret fogadtak.

Oda megérkezve lajstromba vették őket, majd megkeresték kijelölt lakásukat…

Két helyi bábaasszonyt kényszerítettek a nők megvizsgálására az értékek esetleges elrejtése miatt.

Egy tavaly elhunyt kunhegyesi túlélő emlékeiből a következőket tudtuk meg: Apja munkaszolgálatos volt, 9 évesen indult édesanyjával a hatházi gettóba. Megjelölték, melyik ház lesz az ő és még egy család új otthona, az ottaniakat pedig az ő lakásukban helyezték el. Takarítottak, meszeltek, rendbe hozták, lakhatóvá tették az épületet.

A gettó területét nem hagyhatták el. Nem volt körbekerítve, csendőrjárőrök vigyázták a terület határait. Helybeli keresztény ismerősük vásárolta meg számukra a szükséges élelmet. Minden családnak volt általában egy keresztyén beszerzője.

Mivel a gettóban nem volt iható vizű kút, ezért az un. Kota-kútra kellett menniük vízért. Megindult a nép is, ugyanis ismerőseik vizes kannákban vitték a tejet, tejfelt, s cseréltek kannát a csendőr szeme előtt.

Mezőgazdasági munkát is végzett egy csoport egy nagygazda földjén. Rendes embernek tartották, minden este maga vitte a tejet a gettóba a gyerekeknek.

Egy másik túlélő elmondta: Próbálták elrejteni, megsemmisíteni ingóságaik egy részét. A lakossággal való jó kapcsolatra utal, hogy fontosabb tárgyaikat megőrzésre keresztyén ismerőseiknek adták át. Elsősorban olyan tárgyakról volt szó, amelyek szakmájuk folytatásához nélkülözhetetlen, amikor majd visszajönnek. A pénzügyőrség által elkobzott tárgyaik, ruhaneműik, értékeik a zsinagógába kerültek.

A kitelepítés napjáról, az abádszalókiak gettóba érkezéséről Ember Mária írónő Hajtűkanyar c. kötetében írt. Szekerekkel érkeztek. Kunhegyes központjában leszállították őket, s gyalog indultak kényszerlakhelyükre Édesanyjával és Judit húgával, akiből híres dokumentumfilm rendező lett. Barátság is született itt közte és a kunhegyesi Spitzer Jutka között, El a faluból c. regényében írt erről.

Pontosan egy hónapot töltöttek itt. 1944. június 16-án rengeteg csendőrt vezényeltek Kunhegyesre. Este, gyalog hajtották a gettó lakóit az állomásra erős csendőrkísérettel. Reflektorral világították be az állomás területét, az szinte nappali fényben úszott. Sokan kimentek oda a település lakói közül. Kit a kíváncsiság, kit az együttérzés hajtott.

Miután megérkeztek a Hatház lakói, megkezdődött a bevagonírozás. A családok együtt maradhattak. Amint felszálltak csomagjaikkal együtt, a zsúfolt tehervagon ajtaja bezárult. A vonat elindult Szolnok felé. – Három napig tartott az útjuk. –

A szolnoki cukorgyári gyűjtőtáborban több mint hatezer ember zsúfolódott össze. Tíz-tizenkét napot töltöttek itt. A táborban nem jutott fedél a fejük fölé, földön aludtak a szabad ég alatt. Több napon át zuhogott az eső, holmijaik eláztak és használhatatlanná váltak. Újra zsúfolt tehervagonokba kerültek. Egy részük a hírhedt megsemmisítő táborba, Auschwitz-Birkenauba került (csupán 2 %-uk élte túl), más részüket a Bécs melletti Strasshofba mezőgazdasági kényszermunkára vitték, vagy gyárakban dolgoztatták. (70-80 %-uk élte túl a megpróbáltatást) – Itt 35 kunhegyesi zsidó ember 1945. május 2-3-án a felszabadulás előtti napokban életét vesztette Persenbeugnál.

A kunhegyesi 228 zsidó ember közül 128-an nem élték túl a megpróbáltatásokat Mi volt a bűnük? Zsidó vallásuk és származásuk.

Szülőföldjük volt, vagy annak érezték Kunhegyest. Köztiszteletben álló emberek voltak, akik közül sokan itt születtek. Itt építették fel imaházukat, s itt járatták gyermekeiket iskolába. Szorgalmasan dolgoztak, törvénytisztelően éltek… Az ő tevékenységük révén sokan jutottak munkához a helybeliek, s tudták eltartani családjukat még a nagy gazdasági válság idején is. Boltjaikban mindig volt hitele a legszegényebb embernek is.

1. Déri Pál egykori munkaszolgálatos gondolatai: „Mitől voltak ők nemzetidegenek és hazaárulók? Hiszen csak tették a dolgukat az itt élők javára orvosként, ügyvédként, kereskedőként és iparosként…, akik éppen olyan jók, vagy kevésbé jók voltak, mint Kunhegyes 10.000 többi magyarja!…”

Tisztelt Jelenlévők!

Kegyelettel emlékezzünk a ma felavatásra kerülő emléktáblával is az innen és más magyarországi településekről elhurcolt és vissza nem tért honfitársainkra!

„Megölte őket a gyűlölet – őrizze emléküket a szeretet””

Kunhegyesi polgármester beszéde:

„Tisztelt Emlékezők!

Kunhegyes – nehéz múlttal, de nagy örökséggel rendelkező város a Nagykunságban. Írásos formában 1238-ban a Kemej megyei – egri káptalan – paptized lajstromában Hegyesegyháza néven említik.

A századok során lakói sokat szenvedtek töröktől, tatártól, labanctól, szerbtől, Habsburgoktól, a Német Lovagrendtől. Kétszer feldúlták a települést, háromszor teljesen pusztává tették.

A megpróbáltatásaikat a közösség összefogása által sikerült legyőzni.

Az 1745-os jászkun redemptióval visszaszerzett kiváltságaikat szigorúan őrizték, betelepedni más népeket csak az 1849-ben hozott országos intézkedések után tették lehetővé. Addig csak nappal tartózkodhattak a településen, s folytathattak kereskedést főként piacok, vásárok alkalmával.

De kik is voltak településünk lakói?

Életereje, sokszínűsége etnikumaiban gyökerezett: a magyarokban, kunokban, zsidókban, cigányokban.

Már Szent István király Imre herceghez írt intelmeiben felhívja figyelmét az idegenek befogadására, s ennek okaira:

„A vendégek s a jövevények akkora hasznot hajtanak, hogy méltán állhatnak a királyi méltóság hatodik helyén. … Mert amiként különb-különb nyelvet, szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti… Mert az egy nyelvű, és egy szokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad, és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak.”

A hazánkba betelepült izraeliták fejlettebb területről érkeztek. Megszervezték közösségük belső életét. Különleges vallási szokásukat szigorúan megtartották, megtanulják új hazájuk nyelvét, külsőben is hasonultak, asszimilálódtak.

A 20. századfordulóján ott találjuk őket a kereskedelemben, pénzforgalomban, különböző vállalkozói területeken, az értelmiségi pályán ügyvédként, orvosként. Elévülhetetlen a szerepük a magyar kultúrában is.

A népszámlálás adatai az izraelitákról Kunhegyesen

A hitleri gépezet a környező országok és Magyarország zsidó középrétegét semmisítette meg: lefejezte ezen országok értelmiségét, kereskedelmi és szolgáltató potenciáját.

Ki hát a vesztes?

Vesztesek a haláltáborokban elpusztított kisemberek. Vesztesek Közép-Európa nemzetei.

Ma emléktábla avatással rájuk emlékezünk itt, Kunhegyesen!”