Beszédek

Dr. Sebes József ügyvivő beszéde a Régen volt? Hol is volt? c vetélkedő 2013 április 18- i döntőjén a Külügyminisztériumban

Forgács Gábor (1926-2013) és családja

embermentő tevékenysége

A megemlékezés kapcsán szeretném kiemelt szeretettel, tisztelettel és barátsággal köszönteni a körünkben megjelent Forgács Gáborné Dénes Katalint, akinek kiemelt szerepe van abban, hogy Gábor az utóbbi 20 évben a szépirodalom felé is fordult és több könyvet, cikket írtak közösen Wallenberg embermentő tevékenységéről és a korszakról is egyaránt. Miután Gábor tevékenysége családi együttműködésben történt ezért a közös munkáról is beszélnem kell./ Itt szeretném jelezni, hogy a család tevékenységét feldolgozzuk és a Wallenberg Füzetek keretében publikálni is fogjuk./

1. Forgács Gábor saját megfogalmazását idézem: „Igényesen művelt szabadkőműves, szoclib. családban nőttem fel, ennek minden előnyével és hátrányával. megrögzött baloldali ember vagyok, a szocialistáknak áruló liberális, a liberálisoknak ellenkezője, és ebből tudom, hogy igazam van.”

Édesapja Forgács Vilmos – Raoul Wallenberg egyik legközvetlenebb munkatársa az embermentő tevékenységben – 1935-ben az Orion Rádiógyár megbízásából közel 2 évig Stockholmban a Svenska Orion leányvállalat megalapításában jelentős részt vállalt, amely során számos svéd gazdasági és diplomáciai kapcsolatra is szert tett. Itt ismerte meg Per Anger-t, akinek akkori diplomáciai rangja a budapesti nagykövetség első beosztottja volt. Ez a kapcsolat később az embermentő tevékenységben igen hasznossá vált. Forgács Vilmos egyébként 1922-1949-ig dolgozott az Orion Gyárban, az utolsó 3 évben mint a gyár vezérigazgatója. Gábor testvére Forgács Pál – aki 16 évesen Gáborral együtt részt vett az embermentés segítésében is – a háborút követő gyermekbénulás járványban 19 évesen meghalt. Tehetségéről sokat árul el az, hogy Pátzay Pál részére a Szent István parki Wallenberg emlékmű portréját egy felskiccelt szénrajzzal ő készítette el.

Forgács Gábor saját bevallása szerint is rossz diák volt, mivel az iskola zömmel tanárai miatt nem érdekelte. 1944-ben érettségizett a Berzsenyi Gimnáziumban egy olyan osztályban, ahol a szerinte gyenge fizika és matematika oktatás ellenére a 33 diákból 14 mérnök lett. Meghatározó élménye volta a Vörösmarty Cserkész Csapat közössége, ahol egész életre követendő mintákat és példákat kapott a csapat vezetőjétől. (A gimnáziumi osztályából 12 -en a Vörösmarty Cserkész Csapat tagjai voltak.)

2. Édesapját a német megszállást követően a Magyar Mérnök Kamara által a Gestapónak kötelezően szolgáltatott denunciáló névsor alapján begyűjtötték és többhetes kálvária után a Mosonyi utcai toloncházba került. Édesanyja emlékezett a Per Anger-i kapcsolatra és miután őt felhívta, Danielsson nagykövet a Wohl és Forgács családok részére Provizoriskt Pass-t bocsájtott ki, amelyek birtokában a toloncház parancsnoka az édesapát, Bíró Rezsőék Keleti Károly utcai lakásába szállíttatta. (Ugyanide került Gábor édesanyja és testvére is.)

Itt említem meg, hogy e precedens alapján Danielsson a Svéd Külügyminisztériumtól engedélyt kapott, hogy további 40 személy részére kibocsájthat ilyen dokumentumot, amely egyébként valódi svéd állampolgárságot jelentett és jogosított a sárga csillag azonnali levételére, szabad mozgásra, igazolványra és korlátozás nélküli élelmiszerjegyre is.

Forgács Gábort 1944. április 18-án első közt hívták be munkaszolgálatra, a dudari bányában kellett dolgoznia. A család által felkért ügyvéd Gábornak a dudari munkatáborba vitte a fenti dokumentumot és így tudott csatlakozni a családhoz.

Édesapja Forgács Vilmos a Wallenberg által működtetett száz főt meghaladó apparátuson belül a kérelmek feldolgozásán a Schutzpassok kiadásán és nyilvántartásán dolgozott két vezető társával, mint egy húsz fős munkatársi csapattal együtt. Az ún. legfontosabb terepmunkában csak Wallenberg engedélyével vehetett részt Forgács Vilmos és a külső fegyveres közreműködők – Szalai Pál, Alapi Gábor, vagy dr. Parádi – szintén csak Wallenberg személyes engedélyével voltak igénybe vehetők. Ilyen kiemelt közös akció volt Wallenberggel az Aréna úti zsinagógába összegyűjtött több száz svéd menleveles munkaszolgálatos október 15.-ei sikeres kiszabadítása.

3. Forgács Pál a fiatalabb testvér munkájáról Szép Ernő XX. századi magyar novellista az „Emberszag” című könyvében részletesen leírja, hogyan csempészte őt be a tömeg megkerülésével a 15 esztendős Forgács Palkó a posztos rendőrök által lezárt Minerva utcai épületbe.

Forgács Gábor szintén Svédországban már szabadabb interjú formában elmondta, hogy „Együtt élő szemtanú vagyok, aki egy korlátozott időszakban 1944. szeptember 7-től 1945. januárjáig naponta találkozott Wallenberggel és szerény részese volt a közös munkának. Apjától és a többi vezetőtől óránként információt kapott az eseményekről és kapcsolatokról.”

Ő maga egyébként „hivatalsegédi” feladatokat látott el és a 24 órás váltásban ellátott kapuőrség is állandó információtöbblethez jutatta.

A már előzőekben említett 2004-es stockholmi interjúban egy svéd újságíró azt kérdezte tőle, „Miket mondott Önnek Wallenberg?”. „Oltsa el a villanyt, hozzon egy pohár vizet, hívja be az orvost, meg ilyen féléket…” – az újságíró pedig csalódottan távozott.

Gábor feladata volt még, hogy az Üllői útról, a Gyopár utcából, a Jókai utcából dokumentumokat és számlákat az Úri u. 15. pincéjébe kellett szállítani – archiválási célból – dominánsan november és december hónapokban, tehát a legnehezebb időszakokban. Fontos feladata volt még, hogy a Szentkirályi utca 8. szám alatti Stühmer Frigyes Rt. Kakaó, Csokoládé és Cukorárú Gyár budapesti elosztó raktárából több munkatárssal együtt folyamatosan élelmiszert szállítottak a Tátra utca 6. szám alatti Nemzetközi Gettó élelmiszer raktárába. A hegyeshalmi halálmenetből-Wallenberg közvetlen kérésére- neki kellett felismernie és kiemeltetni-a kijelölt munkatársakkal- november 26.-án öt orvost, köztük nagybátyát is.

Gábor december 24. és január 15. között számos alkalommal szállított élelmiszert és innivalót a Harmincad u. 6. szám alatti – a jelenlegi Nagy-Britannia Nagykövetség – épületbe , ahol akkor a Hazai Bank működött és vezetői hozzájárultak, hogy december 24. után – amikor a humanitárius akció összeomlott – a vezető munkatársak a bank páncél-pincéjében húzzák meg magukat és nappal a földszinti pénztár terem mosdójában tisztálkodtak.

4. A Szálasi puccsot követően Danielsson nagykövet a Svéd Külügyminisztériummal elfogadtatta az ún. Familien Listeket, amely azt jelentette, hogy a humanitárius akció minden regisztrált dolgozója 20 igazolt családtagját javasolhatta a Bizottságnak Schutzpass kiadására. A kontingens olyan nagy volt, hogy azt ki sem lehetett tölteni.
5. December 24-én késő este a mentőakció külső munkatársai – Szalai Pál és Szabó Károly /aki 2012-ben kapott Yad Vashem kitüntetést/ – jelezték, hogy a városparancsnokságot Vajna Ernő vette át, és evvel minden védettség megszűnt és minden előzetes egyezmény hatályát vesztette. Ekkor intézkedett Wallenberg a már említett Hazai Bank páncélpincéjének vonatkozásában és az ott maradottakat és az iroda helységeit civil ruhás csendőrök védték. Forgács Gábor írja, hogy „december 24-től január 5-ig az összezsúfolódott 100-130 embert a Nemzeti Számonkérő Szék legbitangabb gazemberei őrizték”. Január 6-án azonban mind eltűnt, nyilván illegalitásba akartak vonulni és a város- parancsnokság nyilas kivégző brigádja mindenkit elhurcolt a Ferenc körút 41. szám alatti nyilasházba. Itt Wallenberg megkérdezése nélkül Szalai Pál intézkedett és utasította a VIII. kerületi rendőrkapitányt, hogy fegyveres rendőrökkel szabadítsa ki a svéd mentőlevéllel rendelkezetteket a nyilasházból. A kerületi rendőrök feltűzött szuronnyal behatoltak a nyilasházba, mindenkit sértetlenül kiszabadítottak, és visszakísérték az Üllői úti pincébe.
6. Január 7. és január 15. között az Üllői úti iroda magára maradt, sőt január 9-én a házat bombatalálat érte, amelynek következtében az Üllői úti 2-es számú házrész összeomlott. A pincébe menekülteket január 15-én szabadították ki a szovjet katonák.
7. Forgács Gábor és családja a háborút ugyan túlélte, de 1947-ben elvesztette öccsét és megszakítva Svájci Egyetemi tanulmányait, hazajött Budapestre. Gépészmérnökként 16 évet dolgozott a Csepeli Autógyárban először gyáregység vezetőként, majd vevőszolgálati vezetőként, és Egyiptomban valamint Törökországban töltött el több évet. Ezt követően 16 évig a Chemokomplex Főosztályvezetőjeként vegyipari gyárakat, olajfinomítókat épített Európa több országában, valamint Marokkóban és Irakban. 1979-ben tért vissza a Csepeli Autógyárba vezérigazgató helyettesként, de 1981-től már szabadúszó mérnök volt és utolsó nagy munkája a Világkiállítási Projekt előkészítése volt, amely mint köztudott nem valósult meg. 72 éves korában hagyta abba a mérnökséget, azóta szépíró is, könyveket és több publikációt is írt. Gyermekei is mérnökök lettek. Első felesége (akivel 1951-ben házasodtak össze) 1986-ben elhunyt. 1991 óta élt együtt Dénes Katalinnal, akivel több mint két évtizedet éltek le boldogan.

Megválaszolatlan, de megérthető kérdés, hogy miért hallgattak 1991-ig az embermentésről. Édesapja 1974-ben meghalt egész életében félt , féltette családját, és aki azt tanácsolta neki, „hallgass, nem tudsz semmit Raoul Wallenbergről!” A családi sokkot erősíthette, hogy 1949-ben édesapja sógorát, Gergely Ödön villamosmérnököt, aki 1944-ben az Újlipótvárosi gettó egyik választott „vezetője” volt, 1949-ben koncepciós – un. Standard- perben életfogytiglani fegyházra ítélték.

1990-ben Mentonban találkozott Per Angerrel és akkor szembesült igazán az azóta növekvő Wallenberg irodalommal és a budapesti 1992-es Ember Mária által szervezett kiállítás kapcsán fogadta meg-amikor Ember Mária így kiáltott fel: „Elég! Kötelességünk írni egy pamflettet a csalókról, a hamisítókról, a szélhámosokról. Maga kezdje el.”- írni fog.

Ekkor kezdett hozzá Forgács Gábor a 2004 – es Emlékalbum megírásához /RW Karácsony/, majd a 2006 – os Emlék és valóság kritikai összefoglalásához is, számos külföldi könyv és szakcikk átolvasásával. Gábor munkáját segítette hogy német, angol, francia, török és orosz nyelven is tárgyalóképes volt. 2004 – ben a már említett Wallenberg emlékkiállítás megnyitóján ünnepi beszédet is mondott Forgács Gábor, ahol közvetlen kereste meg Nina Lagergren, Wallenberg húga, és azt kérdezte „Hol volt mostanáig?”

Végezetül zárjuk a megemlékezést Forgács Gábor szavaival:

„Korunk sok hamisságot hordoz: érdeket, pártosságot, gyűlöletet, presztízs- és pénzhajszolást. Áldozatul eshet mindennek az, aki mindezen felül állt?

A történet az én történetem, a családom története és annyi amennyit Raoul Wallenberg önmagáról látni engedett…Személyes érdek, személyi kényszer nélkül vállalkozott egy feladatra, amelynek őáltala kimondott jelszava volt: Annyi lelket megmenteni, amennyit csak lehet.”

Fontos tudnunk, hogy Forgács Gábor és családja is – a többi munkatárssal együtt – hasonlóan gondolkodhattak, ezért megérdemlik az utókór tiszteletét, a megbecsülést.

Dr. Sebes József

Huff Endre Béla beszéde, Baja 2012. május 27.

A Walhallában az istenek habzó vörös vért isznak a sülthöz; Eichmann az udvari szállítójuk. Ez világos.”

Ezekkel a szavakkal kezdi Wallenbergnek emléket állító versét Orbán Ottó. A költőt, annak idején mint kisgyereket maga mentett meg, amikor kiemelte őt az Auschwitzba induló vonatból.

Mi a kiállításunk aktualitása ma?

Orbán Ottóval is mondhatjuk: Eichmann. Nem szabad megengedni, hogy Eichmann, és szellemi örökösei magukhoz ragadják a szót, letagadva, vagy akár csak bagatellizálva a holokausztot, és szörnyűségeit. Nem szabad megengedni, hogy Eichmann szellemi örökösei ismét cselekvő aktivitáshoz jussanak, mert szándékaik egyre világosabbak. Elszántan készülnek: „habzó vörös vért inni.” Rosszabbik Magyarország /!/ pártját és radikális mozgalmait már megalapították, működtetik.

Kiállításunkat három témában szeretném bevezetni, és látogatói számára ajánlani: I. Raoul Wallenbergről, és a humanizmusról. II. Raoul Wallenberg kapcsán a humanizmus kockázatáról. III. Raoul Wallenberg aktualitása ma, 2012 május 27-én, pünkösd vasárnapján.

I. Raoul Wallenbergről, és a humanizmusról.

A Raoul Wallenberg Egyesület és a Magyar Kormány tavaly a 2012. évet, születése századik évfordulóján Raoul Wallenberg Emlékévnek nyilvánította.

Wallenberg személyében az embermentés szimbólumát tiszteljük. Tudjuk, nem ő volt az a személy, aki – aláírásával is hitelesítetten – a legtöbb ember életét mentette meg. A Talmud szerint ez nem is lehet számmisztikai kérdés. Aki csak egy emberi életet is megment, az egy világot ment meg. Voltak sokan, akik megtették, amit tehettek. Voltak, de sajnos nem elegen. Akár itt Baján, meg máshol az országban. Fejet kell cselekedetük előtt hajtani. Wallenberg is közéjük tartozott. Amit azonban tett mégis különleges. Már annak idején tekintették angyalnak, modern kori Pimpernelnek, a humánum lovagjának.

Amikor 1944. július 9-én Budapestre érkezett, Magyarországról a vidéki zsidóságot – több mint 400 ezer embert – már elhurcoltak a magyar hatóságok, mindenekelőtt a csendőrség hathatós közreműködésével. Példátlanul gyorsan sikerült végrehajtaniuk. A zsidó lakosság összeírását, gettók kialakítását, a kitelepítő akciókat, és elszállításukat a megsemmisítő táborokba. A magyar hatóságok segítőkészségén maguk a németek is meglepődtek. Összevetve pl. a lengyel, vagy a román hivatalnokok ellenállásával. Az elhurcoltaknak csak elenyésző töredéke tért csupán vissza.

Baján, ahol a 20-as években igen jelentős zsidó közösség élt. A lakossági arányuk közel tíz százalék volt. Példás kulturális és közélet folyt. 1944 májusában, éppen pünkösdvasárnap indították el a vagonokat Auschwitzba. A több mint kétezer emberből alig tértek haza.

Raoul Wallenberg az ő életüket már nem menthette meg.

Budapesten ekkor még élt közel 100 ezer ember. Gettóba zárva, deportálásra, sorsukra várva.

A semleges országok követségei részéről már megkezdődtek a számukra védelmet jelentő dokumentumok – Svédország követsége által készített un. védlevelek, ideiglenes úti okmányok (Schutz-Pass) – kiállításai. Raoul Wallenberg eredeti megbízatása is ezen munkálatok szervezésére, folytatására irányult. Ő azonban kiszélesítette küldetését, és óriási lendülettel fogott munkához.

• A dokumentumok kiállítására további csoportokat hozott létre. Eleinte a követségi munkatársakból, majd egyre több menekültet, zsidó menekültet, már, mint svéd állampolgárokat vont be munkacsoportjába. • Szigorúan odafigyelt rá, hogy a Követség által kiállított dokumentumok megfeleljenek a diplomácia szabályainak, szakszerűek, hitelesek legyenek. Mentőakcióinak eredményessége leginkább ezen múlott. • Szervezte – szerveznie kellett – a svéd védett házak életét is. Pozsonyi úton és környékén (melyet már „Kis Gettónak” is neveztek) a háborús körülmények ellenére biztosítani kellett az oda menekített egyre több ember élelmiszer és egészségügyi ellátását. • Felvette a kapcsolatot a német és a magyar hatóságokkal, elismertette velük a Követség által fenntartott védett házakat svéd felségterületként. Az ott lakók számára ez már augusztusban érzékelhetően biztonságot jelentett. Változás csak Horthy Miklós által ügyetlen módon végrehajtott proklamációját követően, az október 16-i Szálasi féle nyilas puccs után következett be. Wallenberg még ezt követően, október és novemberben, is tudott bizonyos védelmet elismertetni. • Magyarországra érkezése után azonnal felvette a kapcsolatot az embermentésben aktívan közreműködő szervezetekkel. A Budapesten tevékenykedő Svéd és Nemzetközi Vöröskereszt szervezettel, nagykövetségek vezetőivel, munkatársaival, egyházi szervezetekkel, személyiségekkel. Közös fellépés és a személyes aktivitás együttes erejében hitt. • Langfelder Vilmossal – gépészmérnökkel, sofőrjével, közvetlen munkatársával – mentek embereket menteni. Igyekeztek a Józsefvárosi pályaudvarra, a bécsi országútra, vagy éppen a Duna partra az elhurcoltak után, hogy a biztos halál elől mentse őket. • Személyes bátorsága legendássá vált. Erről minden visszaemlékező megemlékezik. Bátran és vakmerőn állt oda a nyilas suhancok gépfegyvere elé, hogy azt félretolja a kivégzendő emberek elől. Képes volt vitába szállni a náci és nyilas vezetőkkel, és fegyveres osztagok vezetőivel. • Látványra is különleges volt. Bombázások, törmelékek és mocsok közepette is mindenhol választékosan, elegánsan jelent meg. Oltalmazó viselkedésével együtt, valóban Angyalként jelent meg.

II. Raoul Wallenberg kapcsán a humanizmus kockázatáról.

A magyar történelem veszélyes időszakát mutatja be kiállításunk. Mindenki életveszélyben volt.

• Veszélyben voltak – természetesen mindenekelőtt – az üldözöttek. • Veszélyben az ellenállók és antifasiszták. • Mindenkinek veszélybe került az élete, aki az üldözöttek segítségére sietett, tette ezt akár a legminimálisabb mértékben.

Humanizmusuk különösen ezért értékelhető nagyra. A hivatalos rendelkezések értelmében, mindazon személyek, akik segítséget nyújtottak, lelepleződésük esetén ugyanazt a sorsot szenvedték, amit védenceik. Deportálást, felkoncolást, Dunába lövetést, enyhébb esetben is elzárást.

Magyarországon a lakosság számára is megpróbáltatást, vészterhes időszakot jelentett a német csapatok március 19-i megszállása. A zsidóság számára a vészkorszak kiteljesedése következett be, a gettóba záratással, és deportálással. Számukra a vészkorszak korai története az I. világháború után a megbélyegző rendelkezésekkel, a Numerus Clausus-szal kezdődött. 1929-ben az akkori Kormányfő ugyan visszavonatta, de a többségi társadalom számára megerősítette azt az élményt, hogy ki lehet rekeszteni embereket. Megkezdődött a vészkorszak előkészítése, az I., a II. majd III. zsidótörvényekkel, és mindezek beteljesítése az elhurcoltatással, Auschwitz végállomással.

A magyar polgári középosztály meggyengítésének a folyamata ez. A kirekesztés gondolatának, és az antiszemitizmusnak társadalmi méretű elfogadtatásával. Rasszista körök számára nem volt olyan egyszerű a feladat. Szent István országa, történelme folyamán alapvetően befogadó nemzet volt. (Szent István Intelmei is erre figyelmeztettek, figyelmeztetnek. A középkori és újkori államokkal, térségekkel összehasonlítva látszik különösen.) Az I. világháborút követően következett be az a törés, amely e befogadó nemzetben a kirekesztést gyökereztette meg. A harmincas évek végére a zsidóság megbélyegzése, kirekesztése a polgári középosztály jó része számára már elfogadható lett.

A náci megszállást követően a humanizmus képviselete, és értékeinek védelme mindenki részéről különös kockázattal járt.

Veszélybe kerültek mindazok, akik az antiszemita rendelkezésekkel szembeszálltak. Akik menedéket adtak, bujtattak zsidókat. Akik hivatalosan tiltakoztak a hatóságok atrocitásai ellen. Még azok is, akik ételt, vagy csak tiszta vizet adtak az utcán terelt embereknek, vasútállomáson álló vagonba zártak számára.

Elterjedt az a nézet, hogy a lakosság teljesen közömbösen nézte végig a zsidóság szenvedéseit, majd elhurcoltatását. A valóság éppen az ellenkezője. 1944-45-re az atrocitások sokkoló élménye volt az, ami az embereket ráébresztett a rasszista indulatkeltés következményeire, elfogadhatatlanságára. • Kiállításunkon is látható az a fénykép, ahol az utcán feltartott kézzel hajtanak zsidókat, miközben az utca üres, az ablakok mögé bújik a lakosság. • Valójában nem közömbösek voltak, hanem megfélemlítettek, és gyávák! • Gyávák, mert a kivégzőosztagok gyakran csak néhány keretlegényből álltak. Őket a lakosság lefegyverezhette volna. • De gyávák voltak azok az elhurcoltak is, akik eredményesen győzhették volna le elhurcolóikat. (Ezt mutatta be a filmművészet eszközeivel Szabó István trilógiájának harmadik filmje. Pusztán néhány nyilas katona terrorizál elhurcolt zsidó csoportot. Egyiküket a rettenetes hidegben addig öntik vízzel, míg az jégszoborrá nem fagy.)

A humanizmus mércéjévé vált – mindezen kockázatok ellenére – hogy mégiscsak voltak, akik mertek bátran viselkedni, emberek maradtak az embertelenségben, „Igaz Emberekké” váltak.

A sors szomorú fintora – és ez is a humanizmus kockázatára utal – hogy a háború után gyakran maguk az embermentők váltak üldözöttekké. Magyarországi mellett néhány ismert külföldi példa is érdekes lehet.

• Szlovákiában meghurcolták – sőt meghurcolják még ma is, szlovák soviniszta indulataik által – azt az Eszterházy Jánost, aki 1942-ben a Szlovák Parlamentben, egyedüli képviselőként nem szavazta meg a zsidók deportálását kezdeményező törvényt. Azt az Eszterházyt, aki ezek után Nyugat-Szlovákiában (Pozsony környékén) rengeteg zsidó ember életét mentette meg. 1945 után fasizmussal, háborús bűnökkel vádolták, és börtönözték be. • Szlovákiában Robert Bosnak gyáriparos a vészkorszak idején zsidó munkaszolgálatosokat foglalkoztatott. Őket védendő nem engedte szétszéledni. Amikor ez a náci hatóságok számára egyértelművé vált, 1944-ben antifasizmusa miatt a Gestapo letartóztatta. 1945-ben a kommunista hatóságok, mint fasisztát tartóztatták le, és háborús bűnösként ítélték el. • Bosnak sorsa igencsak hasonlít a Spilberg által megfilmesített Schindler listájára. Schindlernek is menekülnie kellett 1945-ben, hiszen tagja volt az SS pártnak. • Magyarországon Giorgio Perlasca – aki Magyarországon követségi munkatársnak adta ki magát, sikeresen tévesztve meg a nyilasokat, ügyesen mozgatva védenceit – a felszabadulás után elhagyta az országot, és senkinek sem beszélt budapesti hőstetteiről. Szinte csak a véletlen, hogy ezek később ismertté váltak. • Karl Lutz – svájci követ – hazájába visszatérve mentegetőzni volt kénytelen. Nem járt el ugyanis mindenben a diplomácia szabályainak megfelelően a zsidók védelmében kiállított dokumentumok tekintetében. • Sztehlo Gábor Budapesten gyermekmentő missziót hozott létre. (A bátor lelkésszel előfordult, hogy a Deák téri Evangélikus Templom szószéke alatt is gyerekeket menekített, miközben a közönség soraiban nyilasok voltak.) Tevékenységét a háború után is folytatta. Tevékenységéért szintén meghurcolták.

Raoul Wallenberg életműve ennek a humanisztikus kockázatnak is szimbóluma.

A vészkorszak idején emberek ezreit mentette meg. Nagymértékben járult hozzá, hogy Budapest zsidósága túlélte a holokausztot. A háború után maga vált üldözötté, és áldozattá.

Naiv módon várta a szovjet csapatokat. Amint tudta, felvette velük a kapcsolatot, már 1945. január 13-án. Ekkor kapott tőlük „védőőrizetet.” Néhány nappal később Bulganyin – a Szovjetunió hadügyminiszter helyettese – január 17.-én a következőket táviratozta: „Raoul Wallenberg a kezünkben van. Haladéktalanul Moszkvába kell szállítani.” Ezzel sorsa megpecsételődött. Január 17.-én Langfelder Vilmossal indult el végzetes útjára.

III. Raoul Wallenberg aktualitása ma, 2012 május 27-én, pünkösd vasárnap.

Pünkösd van.

Ünnepel a zsidóság. Ünnepli az Isten által, a választott nép számára ekkor átadott ajándékát, a Törvényt. Ünnepel a kereszténység. A Szent Lélek eljövetelét és az Egyház alapítását. Mi itt, most Raoul Wallenbergre, a bátor igaz emberre, a humánum lovagjára emlékezünk születése 100. évfordulóján.

Hívő ember volt, aki egyaránt tisztelte a Törvényéhez hűséges, azt az Istentől elfogadó népet, és őszintén élte meg a maga kereszténységét, melynek főparancsolata a szeretet. Kiállításunk aktualitását ez is adja, és még ez is figyelmeztet. Összefoglalásként a következőket érdemes megszívlelni:

• 2012 Eichmannjai, utódai közöttünk élnek. • El akarják hitetni a társadalom elgyengült csoportjaival, hogy a rasszista, antiszemita közbeszéd elfogadható, bátran, és következmények nélkül gyakorolható. • Addig kell fellépni a Rosszabbik Magyarország radikálisai, Eichmann követői ellen, amíg nem késő.

Kiállításunkat Orbán Ottó Wallenberg versének utolsó gondolatával ajánlom a figyelmükbe:

„A Kemencék tűzfénye vezeti Bethlehem felé, és nem hagy hátra mást, Csak egy noteszt a címekkel, meg a világpusztulás kérdőjelét.”

Baja. 2012-05-27

Sipos András ügyvivő beszéde az ELTE-n 2012 április 16-án

Tisztelt Hölgyeim! Uraim!

Göncz Árpádnak, a Magyar Köztársaság korábbi Elnökének levelét – aktualizálva és így egy kicsit módosítva, de a lényegen nem változtatva – hozom ide a Raoul Wallenberg kiállítás ünnepélyes megnyitójára, melyet 1992. augusztus 4-én egy hasonló rendezvényen olvastak fel.

Ha a világ sorsában fölfedezhetők is tudományos módszerekkel leírható összefüggések és vonulatok, a történelem végső soron mégis végtelenül személyes. Ettől a személyességtől épp itt, e kiállításon, ahol minden Raoul Wallenbergre emlékeztet, képtelenek vagyunk szabadulni. Wallenberg most százéves éves volna, de a tablókról egy harmincegynéhány esztendős férfi tekint ránk. Örök-fiatalon maradt meg az időben. Tisztessége és hivatása nem engedte őt megöregedni. Ez az arc történelem, de több is annál: a történelem jó arca. S itt rögtön be kell vallanom, hogy az Elnök úr levelében „a történelem „jobbik” arca szerepel. Attól féltem, hogy napjainkban ez a szó, egy ilyen összejövetelen nem jól hangzik. Ellentétbe kerülhet azzal a gondolatisággal, amit Wallenberggel kapcsolatban üzenni szeretnénk.

És most rögtön fel kell tennünk azt a kérdést, amit Göncz Árpád feltett húsz évvel ezelőtt, ami így hangzik: „…meg kell kérdeznünk magunktól: vajon Raoul Wallenbergnek van-e szüksége rá, hogy emlékét megőrizzük? S nem sokkal inkább, nekünk van-e szükségünk az Ő emlékére?” /Wallenberg –Füzetek I. „…hogy a Wallenberg-kiállítás emléke fennmaradjon” Katalógus/

Ma április 16-án, a holokauszt áldozatainak emléknapján is, fel kell idéznünk, akár unos-untalan mindazt, amit Raoul Wallenberg tett, itt Magyarországon, itt Budapesten. Fel kell azt is idéznünk, hogy 1941 és 1945 között a magyar zsidóság közel kétharmadát elpusztították. Több mint félmillió ember esett áldozatul a munkaszolgálatnak, a német nácik és magyar cinkosaik által megszervezett deportálásoknak, a magyar hatóságok brutalitásának, a halálmeneteknek, az auschwitzi gázosításoknak, a tömegkivégzéseknek, a koncentrációs táborok szörnyű körülményeinek. Magyar zsidókat gyilkoltak az ukrajnai hómezőkön, a budapesti utcákon, a vidéki gettókban, német lágerek szögesdrót kerítése mögött, a birkenaui gázkamrákban, az országutakon. A holokauszt minden tízedik, a legnagyobb náci megsemmisítő tábor, Auschwitz-Birkenau, minden harmadik áldozata magyar volt. /Wikipedia/

Ma, itt és most a Holokauszt áldozataira és Raoul Wallenberg hatvannyolc évvel ezelőtti valamivel több mint fél évig tartó hősies áldozatvállalására emlékezünk. Emlékezünk magyar zsidó honfitársaink tízezreinek megmentésére, melyet a náci –fasiszta – nyilas diktatúra keretei között cselekedett meg és arra, hogy Ő maga miképpen válik, teljesen értelmetlenül, egy másik diktatúra, a sztálinizmus áldozatává. Az emlékezés nem lehet csupán történelem óra, nem lehet az akkori gyilkosságok felidézése. Mert ez önmagában is bármennyire elrettentő a ma élők számára, nem elég ahhoz, hogy az „ordas eszmék” szószólói eltűnjenek a politika színpadáról. Nekünk Wallenbergre azért is szükségünk van, hogy a mai magyar társadalom, mint közösség kivesse magából azokat, akik a szélsőségesen jobboldali és gyilkos eszmék szolgálatába állnak. Helyesebben mondva nem kivetni kell magunkból ezeket az embereket, hanem ráébreszteni Őket arra, hogy Magyarországnak ártanak azzal, ha gyűlöletet keltenek, ellentéteket generálnak magyar és magyar emberek, magyar és cigány emberek, magyar emberek és Európa más nemzeteinek állampolgárai között. Ez a XXI-ik században már nem járható út. Nem járható, még akkor sem, ha a világ és ezen belül Európa tele van a különböző népek, népcsoportok közötti ellenséges, egymást pusztító konfliktusokkal. Önök szememre vethetik most, hogy már nem Wallenbergről beszélek a Wallenberg kiállítás megnyitása kapcsán, hanem Európai és globális problémákról. Helmut Schmidt, Németország korábbi kancellárja, a német szociáldemokrata párt legutóbbi kongresszusán /Berlin, 2011. december 4./, arra hívta fel a figyelmet, hogy az országával szembeni gyanakvás nem szűnt meg létezni Európában, különösen Kelet-Európában, mert hetven évvel ezelőtt emberek, ezen belül is zsidók millióinak, elpusztításában aktív szerepet játszottak. A Holokauszt hatása és következménye nem múlt el napjainkra sem. (Egyenlítő c. folyóirat, 2012/4) Ezzel a helyzettel a mai generációnak, a mai politikai elitnek számolni kell. A Holokauszt hatása és következménye nem múlt el napjainkra sem. Benne él mindannyiunk lelkében. Ezt a mai magyar politikai elitnek nem szabad elfelejteni, mert a Horthy-rendszer felelős azért, ami Magyarországon történt hetven évvel ezelőtt. Ha a német politikusok képesek ezzel a felelősséggel szembenézni, akkor a magyar politikai elitnek is meg kell ezt tennie, s mai politikáját ennek megfelelően kell alakítania. Nem lehet megtűrni a rasszizmust, antiszemitizmust, a kirekesztést. Határozottan és minden demokratikus eszközt fel kell használni az olyan politikai erőkkel szemben, amelyek a szólás demokratikus szabadsága leple alatt gyűlöletet keltenek magyar állampolgárokkal szemben vallási, faji, vagy nemi identitásuk alapján. Az édes magyar haza, ahogy Petőfi és József Attila is írta, a magyarságunk megvédése, az előítéletesség káros szemüvegén keresztül nem lehetséges. A magyar hazát nem lehet úgy dicsőíteni, hogy közben kirekesztünk, „cigányozunk”, „zsidózunk”. Magyarországot nem lehet úgy definiálni, hogy önkényesen egyes magyar emberek eldöntik, más magyar emberek közül ki tartozik oda és ki nem. A magyarság fizikai és lelki befogadást jelent, a törvények tiszteletét, becsületességet, szeretet, szabadságot, demokráciát. A magyarság szolidaritást, bizalmat feltételez egymás iránt. A magyarság Európaiságot, Európában élni tudást jelent. Legalábbis nekem. Nekünk a Wallenberg Egyesület tagjainak, szimpatizánsainak. Reménykedem, hogy sok más magyar embernek is.

A Raoul Wallenberg Egyesület 1988-as megalakulása óta folyamatosan küzd a faji előítéletekkel szemben. Fellépett a rasszista, antiszemita megnyilvánulásokkal, az emberi méltóság megsértőivel szemben. Tiltakozások sokaságán keresztül juttattuk ezt kifejezésre. Konferenciákat, rendezvényeket szerveztünk az elmúlt 24 évben. A megbecsülés kifejezéseként, létrehoztuk a Raoul Wallenberg-díjat, hogy felhívjuk a figyelmet azon személyekre, szervezetekre, akik mindennapi munkájuk során sokat tesznek a kisebbségi és többségi társadalom harmonikus együttéléséért. Fontosnak tartottuk, hogy a fiatalok ismereteit is bővítsük és figyelmét felkeltsük a második világháború tragikus történéseire, a Holokausztra és arra, hogy ilyen nehéz időben is voltak olyanok, akik emberek tudtak maradni egy embertelen társadalom viszonyai között. Sokan voltak. Nekik köszönhető, hogy tízezrek menekültek meg a biztos halál elől. Nem voltak azonban annyian, hogy gátat tudtak volna vetni a Soának, a népirtásnak. Az Egyesületünk által szervezett középiskolás fiataloknak szóló, harmadik alkalommal megszervezett, Régen volt? Hol is volt? c. vetélkedő célja, hogy a diákok megismerjék Wallenberg és a többi embermentő tevékenységét, azokat az emlékhelyeket, ahol az utókor emléket állított ezeknek a hősöknek, aki között voltak magyarok és más országok kiváló személyiségei egyaránt. Itt van ez a kiállítás is, amelyet már sok helyen bemutattunk és még az év során még sok helyen felállítunk. Célunk, hogy minél több ember ismerkedjen meg Raoul Wallenberg életútjával, tevékenységével, tragikus sorsával.

A kiállítás egyik tablóján olvasható, hogy az akkori svéd király, V. Gusztáv, „az emberiesség nevében” kérte Horthy Miklós kormányzót, hogy állítassa le a deportálásokat. Ennek hatására 1944 júliusában leállították a zsidó emberek koncentrációs táborokba szállítását. A vidéki zsidóság azonban ekkora már vagy rabszolgaként dolgozott valamelyik hadiüzemben Németországban, vagy a marhavagonokban, vagy gázkamrában lelte halálát. A budapesti zsidó embereket gettókba, a férfiakat munkaszolgálatra kényszerítették. Az én Anyám és családja, a Nagyszüleim, vidékiek lévén már nem tartózhattak azok közé, akik elkerülhették a lágerekbe szállítást. Így én már gyermekkoromban, a szüleim által elbeszélt történetek által, megismerhettem, mindazt, ami a Nagyszüleimmel történt. Ők gázkamrában végezték. Az elmesélés alapján megismerkedhettem a láger-élettel. Velem egykorú unokatestvéreim is és még sokan mások, szüleiktől hallhattak először arról, ami a koncentrációs táborokban történt. Az én gyermekeim is pontosan tudják, nagymamájuk elbeszéléséből, hogy a második világháborúban mi volt a sorsuk a zsidó és cigány embereknek. Azt is tudjuk azonban, hogy sok családban a szülők, nagyszülők, akik megjárták Auschwitzot, Buchenvaldot, a munkatáborokat, örökre eltemették lelkük legmélyére az átélteket. Gyermekeik nem tudnak ezekről a borzalmakról. Legfeljebb felnőttként szembesülhettek a történtekkel.  Ezekkel az emlékekkel nekünk, a mi gyermekeinknek, unokáinknak együtt kell tudni élni, még akkor is ha „Minden emlék teher” (idézi Lőrinczy Attila: Minden emlék teher c. könyvében Tóth Bélát) minden generációnak, minden magyarnak!

Dr. Koltai Dénes Dékán köszöntő beszéde: Raoul Wallenberg (Stockholm, 1912. augusztus 4. – feltételezések szerint 1947. július 16.) svéd diplomata volt. A második világháború éveiben Magyarországon zsidók ezreit mentette meg a deportálástól. (Halála időpontja felől 2010-ben előkerült újabb dokumentumok kapcsán kérdések merültek fel, így elképzelhető, hogy az említettnél jóval később hunyt el.) Raoul Wallenberg néhány hónappal apja, Raoul Oscar Wallenberg halála után, 1912. augusztus 4-én született az egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb svéd nagytőkés családban. Apja halála miatt neveltetését nagyapja, Gustav Wallenberg kereskedő és diplomata irányította. Mivel átfogó, nemzetközi szellemű neveltetésre törekedett, az ifjú Wallenberg sok időt töltött külföldön, és több nyelvet is megtanult. Egy rövidebb stockholmi kitérő után nagyapja további „tanulmányi utakra” küldte, majd a palesztinai Haifába, ahol egy holland érdekeltségű banknál dolgozott, mint gyakornok. Itt került először kapcsolatba a Németországból elmenekült zsidókkal. Budapesti feladatai és tevékenysége A budapesti feladatra Raoul Wallenberget az amerikai War Refugee Board (WRB – Háborús Menekültek Bizottsága) és az OSS (amerikai hírszerző szolgálat) stockholmi ügynöke, Iver Olsen választotta. Raoul Wallenberg ugyan azelőtt kétszer is járt Magyarországon, de viszonylag rövid időre. Magyarul egyáltalán nem tudott. Tehát biztosan más tényezők, mint Wallenberg addig megismert képességei döntötték el a választást. Wallenberget követségi titkárrá nevezték ki, így Magyarországra utazhatott 1944 júliusában. Az ő szempontjából ez a feladat hatalmas lépést jelentett az addigi pályafutásában. Diplomáciai megbízatást kapott. Wallenberg eredeti szándéka tehát nem egy átfogó mentőakció megszervezése volt. Az út valódi célja eredetileg eléggé korlátozott volt. Wallenberg svéd diplomataként, a svéd külügyminisztérium beosztottjaként működött Budapesten, de utasításait a WRB-től kapta, és végső soron a WRB-nek tartozott felelősséggel is. A svéd követség által kiadott okmányok hitelesítése azonban – például a védőútlevelek – nem az ő felelősségkörébe tartoztak. Ezeket magának a követnek kellett aláírnia ahhoz, hogy elismertté váljanak. A WRB első utasításai szerint Wallenbergnek az volt a feladata, hogy kapcsolatba lépjen egy sor személlyel, támogassa őket egy széles zsidómentő hálózat kiépítésében, amelynek – többek között – menekülési útvonalakat kellett volna, hogy szervezzen Magyarországról Románia vagy Jugoszlávia felé. Raoul Wallenberg kapcsolatba lépett e személyek egy részével, de később semmi jele sincs annak, hogy a menekülési útvonalak megszervezésével, vagy hogy az összes budapesti mentőakció összehangolásával foglakozott volna. Az ellenállással való együttműködésére vagy ennek a támogatására sincs semmilyen bizonyíték. Inkább fordítva: úgy tűnik, hogy Wallenberg kapott támogatást a svéd védett házak és saját biztonsága védelmére.

Raoul Wallenberg budapesti tevékenységét a magyar társadalom „zsidókérdéssel” szembeni megosztottsága és az a tény, hogy a német és a magyar vezetés között mély ideológiai különbségek voltak, nagymértékben segítette. A Budapesten 1944. nyarán és kora őszén domináló hatalmi struktúra tehát kedvező volt a svéd mentőakciók sikeres folytatására. A svéd védelem biztosítása és a védőútlevelek kiosztása, a kiosztás körüli adminisztrációs gondokon kívül, nem ütközött különösebb akadályokba. Ezeket az adminisztrációs gondokat pedig elsősorban a Wallenberg által kinevezett zsidó bizottságok oldották meg. Azok az eredmények és engedmények, amelyeket a svéd követség és Raoul Wallenberg ebben az enyhe időszakban a magyar kormánynál elért, azonban döntő fontosságúaknak bizonyultak később, amikor a budapesti hatalmi helyzet 1944. október 15-én kedvezőtlenné vált. De a védőútlevelesek védelme biztosításának lehetősége adta meg a semleges követségek képviselőinek a lehetőséget, hogy a védőútlevelesek ellen elkövetett túlkapások, valamint deportálásuk ellen fellépjenek, őket a deportálandó többi zsidó közül kiválasszák, és Budapestre szállítassák vissza. Raoul Wallenberg szerepe ebben az időszakban növekedni kezdett, és minden eddigi bizonyíték arra utal, hogy növekvő befolyását és pénzügyi eszközeit elsősorban a svéd védett zsidók mentésére és élelmezésére használta fel. Ezt tette azokban az esetekben is, amikor okmányokkal bizonyíthatóan közvetlenül részt vett valamilyen mentőakcióban. A mentőakciók elindításánál külügyminisztériumi engedélyt kért, és az engedély mellett még rendőrtiszti kíséretet és támogatást is kapott. A védőútlevelekkel rendelkező munkaszolgálatosok kiválogatását és a nemzetközi 701. munkaszolgálatos századba való összegyűjtését a semleges követségek zsidó alkalmazottai magas rangú magyar katonatisztek támogatásával végezték. 1944. november végétől azonban a nyilas kormány megszüntette a védőútlevelesek munkaszolgálat alóli mentesítését és Wallenberg folyamodványai sem vezettek többé eredményre. A mentési kísérletek sikertelenül végződtek, majd megszűntek. A svéd követség nagyon is tudatában volt annak, hogy az egész védőútlevél-akció léte a mindenkori magyar kormány, és a nyilas puccs után, elsősorban Szálasi feltételekhez kötött engedélyétől függ. A svéd követség helyzete 1944. december elején különösen nehézzé vált, amikor a nyilas kormány rájött, hogy semmi esetre sem számíthat a svéd kormány elismerésére. A Svéd Vöröskereszt tevékenységét a nyilas kormány betiltotta, készleteit elkobozták, anélkül, hogy a svéd követség tiltakozásával törődtek volna. Közben több száz svéd védettet a nyilasok elhurcoltak, megkínoztak, majd a Dunába lőttek. Budapesten végül a Vörös Hadsereg bevonulása szüntette meg a zsidók elleni nyilas terrort. Raoul Wallenberg a második világháború egyik kiemelkedő hőse volt. A nácik által elfoglalt Magyarországon állomásozó svéd diplomata bátor kiállása húszezer magyar zsidó életét mentette meg. 1945 januárjában “önként” a szovjet hadsereg “védelme” alá került, pár nap múlva azonban már formálisan is letartóztatták az oroszok. “Raoul hallatlanul életszerető ember volt óriási innovációs erővel, sziporkázó ötletekkel. Csodáltam és nagyon szerettem, mint bátyámat. Önként vállalt feladatát Budapesten elvégezte, semmi sem tudta megállítani” – emlékszik Nina Lagergren, Wallenberg féltestvére. Huff Endre Béla ügyvívő kiállítás megnyitó beszéde a Pécsi Tudományegyetem Felnőttképzési és Emberi Erőforrás Fejlesztési Karán 2011. november 11-én

Azért emeljük éppen őt ki a vészkorszak idején tevékenykedő embereket mentők közül, mert személyisége, és személyes élettörténete különleges. Már a kortársak, az általa megmentett emberek is úgy emlékeztek vissza rá, hogy a Humánum Lovagja volt.

99 éve született. 2012. augusztus 4-én ünnepeljük születésének 100. évfordulóját. Ezt a jelentős eseményt még a Kormány is kiemelten fontosnak tartja. A Magyar Közlöny épp tegnap tette közzé, hogy a 2012. évet, Raoul Wallenberg Emlékévnek nyilvánította.

Közel százezer magyar ember, zsidó honfitársunk köszönheti neki közvetlenül, vagy közvetve életét. Embermentőként – ha pusztán a számokat nézzük – voltak akinek a neve több dokumentumon szerepel, mint az övé. Mégis Wallenberg tevékenysége lett az embermentés szimbóluma.

Amikor 1944 július 9-én Magyarországra érkezett, a vidéki zsidóságot – több mint négyszázezer embert – már elhurcoltak az országból, mégpedig a magyar hatóságok, különösen is a csendőrség hatékony közreműködésével. Odaadó segítségükön még a megszálló német hatóságok is csodálkoztak. Az elhurcoltak közül a háború után alig-alig tértek vissza. Raoul Wallenberg számára Budapest zsidóságának megmentése maradt feladatként.

A Svéd követségen már korábban is készítettek menlevelet (védő útlevelet: Schutz-Pass-t) azok számára, akiknek Svédországi rokona van. Az újonnan érkezett követségi titkár feladata lett a munka folytatása. Óriási energiával fogott munkához. • A dokumentumok kiállítására csoportot szervezett. • Felvette a kapcsolatot az embermentésben jelentős szerepet betöltő csoportokkal, azon követségekkel, amelyek a német megszállás ellenére is tevékenykedtek, és embermentő tevékenységben aktívak. Charl Lutz (Karl Lutz) svájci, Giorgio Perlasca olasz-spanyol és Angelo Rotta vatikáni követtel. Együttműködést szervezett egyházakkal, civil és katonai csoportokkal, ifjú cionista aktivistákkal. • Védett házakat hozott létre, valójában háztömböket a Pozsonyi úton és környékén. Azzal a céllal, hogy az üldözésnek kitett embereit nagyobb biztonságba tudja. Megszervezte a házban lakók élelmiszer, és egészségügyi ellátását. • A magyar és német hatóságoknál elintézte ezen épületek elismerését a Svéd Királyság fenségterületeként. Ami egészen október 16-ig, a nyilasok hatalomra kerüléséig viszonylag jól működött. • Langfelder Vilmossal, gépkocsivezetőjével együtt jártak ki a józsefvárosi pályaudvarra a deportálandó csoportokból minél több embert visszafordítani, a Duna partra, hogy ott bátran a nyilas suhancok kivégzőosztaga fegyverei elé álljon, mentse, akit lehetett. A Védett házakból elhurcolt és Nyugatra gyalogmenetben vezetett emberek után ment, és a Bécsi úton őket utolérve, elintézte, hogy a transzpont visszaforduljon.

Wallenberg tehát, tette a dolgát. Egyedül a saját sorsát nem sikerült kellő hatékonysággal képviselnie.

A Budapestet felszabadító Szovjet csapatok januárban öt és sofőrét, Langfeler Vilmost „védőőrizetbe” helyezték. Eddig úgy tudtuk, hogy január 17-én történt. Szita Szabolcs legfrissebb kutatásai alapján kiderült, hogy minderre korábban, január 13-án került sor. A Vöröskereszt Budapesti Szervezete Benczúr utcai épületéből szállították Debrecenbe, a Vörös hadsereg parancsnokságára. Bulganyin – hadügyminiszter helyettes – egy január 17.-én keltezett levele utal arra, hogy Raoul Wallenberg a kezükben van, hogy őt haladéktalanul Moszkvába kell szállítani. Sorsa innentől homályos és ellentmondásokkal teli. Életét, halálát, és körülményeit leginkább közvetett dokumentumok alapján sejthetjük. Egy orvosi jelentés szerint 1947 január 17-én halt meg a Ljubljanka Börtönben.

Miért éppen Raoul Wallenbergről szól a kiállítás?

Mert tevékenységének ma is van aktuális tartalma.

• Megítélésünk szerint fontos, hogy az a középiskolás és egyetemista korosztály is megismerje életművét, akik nem hallottak még róla, vagy csak fél információkat, esetleg hamisságokat. • Manapság ott tartunk, hogy az úgynevezett „ismeretterjesztés” álcája mögé bujhatnak szélsőséges, rasszista, antiszemita csorotok. Bagatellizálva a holokausztot, melyet egyesek direkten tagadnak is. Magát Wallenberget és embermentő munkásságát igyekeznek félremagyarázni, akár nevetségessé is tenni.

Addig kell ezekkel a problémákkal foglalkozni, addig kell a korszakról, és Wallenbergről a hiteles képet megismerni, ameddig lehet. Nehogy bekövetkezzen ismét egy olyan kor, amikor ismét Wallenbergekre, embermentők Magyarországra érkezésére lesz szükség!

Ezekkel a szavakkal ajánlom a kiállítást az önök és minden érdeklődő figyelmébe.

Varga Krisztina egyetemi hallgató beszéde

Cím: Előítéletek kialakulása, felerősödése

Üdvözlöm Önöket! Varga Krisztina vagyok a PTE FEEK hallgatója. Örülök a lehetőségnek, hogy a kiállítás megnyitón szólhatok pár szót. Szakdolgozatommal, melynek témája a zsidó kultúra hatása volt a mai Budapesten, valamint a karon működő Társadalmi Befogadás Szakkollégiumának tagjaként is igyekszem a toleranciát és a szolidaritást erősíteni a hazánkban élő emberekben. Beszédemet a szakkollégium mottójával kezdem, mely a „Te is más vagy, te sem vagy más!”. Minden ember különbözik egymástól, más nyelveket beszélnek, eltérő vallásokat követnek, más kulturális háttérrel rendelkeznek. Ezek a jellemzők minden országban, társadalomban jelen vannak, éppen ezért nem rangsorolhatjuk a különböző kultúrákat. Nem beszélhetünk homogén kultúrákról sem, mindig hatással vagyunk egymásra, és a világban mindenhol csak színesítheti és növelheti értékeinket más kultúrák befogadása. Emberként ugyanakkor több szempontból vagyunk egyformák, mint különbözőek. Ugyanúgy érezzük a fájdalmat, vágyunk arra, hogy szeretetet adjunk és kapjunk, hogy törődjenek velünk és mi is törődhessünk valakivel. Ezek a szavak mind közhelyesnek tűnhetnek, de sok ember éppen ezt hagyta figyelmen kívül a világháború alatt, hiszen a holokauszt tömegmészárlásait csak úgy vihették véghez, ha zsidó, cigány, homoszexuális embereket nem vették emberszámba. Wallenberg és a háború alatt az embereket menekítők azonban kivételt jelentettek, ők saját biztonságukat is kockáztatták azért, hogy mások élhessenek. Mely tényezők vezettek ehhez a tömegmészárláshoz hazánkban? Hogyan lehetséges, hogy Magyarországon, a német hadsereg által utoljára megszállt országban, kevesebb, mint 2 hónap alatt közel fél millió embert tudtak deportálni a koncentrációs táborokba? Az embereket csoportokba soroljuk, lehet az faji, vallási, szexuális beállítottság alapján, de akár a viselkedési szokásaink szerint is (például öltözködés, zenehallgatás). Ez a csoportosítás segítheti az ellenségkép kreálást is, vagyis, hogy egy csoportot negatív jelzőkkel ruházzunk fel, és az embereket meggyőzzük arról, hogy az ŐK csoportjába tartoznak, azaz a számunkra, a MI csoportunktól eltérően, nem megfelelően viselkednek. Sok esetben éppen ezt az ŐK csoportot tesszük felelőssé a saját helyzetünkért, vagy azt állítjuk, hátráltatnak minket a haladásban. Hitler azzal, hogy újraértelmezte az Übermensch fogalmát, és a német árja fajt felsőbbrendű embernek tekintette, a zsidókat pedig a rangsor alján helyezte el, megteremtve így a MI felsőbbrendűek (irányt mutató), és az ŐK alsóbbrendűek (elpusztítandó) csoportokat. A zsidóságot bűnbakká tette, vagyis kollektív bűnösség lépett életbe, így a kiirtás ezeknek a megtorlása, a fizetség a rengeteg rosszért, amiért mind Őket okolták.  A kiirtást segítette a tömegpszichózis is. Egy ideológia köré embereket toboroznak, meggyőznek másokat az igazukról, majd közös szabályokat írnak elő, ami az egyéneket egy egységgé formálja. Ezzel a felelősségvesztést erősítik, jobban megoszlik az egyének között a tetteik súlya és sok esetben következmény nélkül tehetnek bármit (ez megfigyelhető egy egyszerű utcai zavargás esetében is). Azonban az egyéni felelősséget, a bűntudatot nem csökkenti, inkább az egyén meggyőzését szolgálja. Mai társadalmunkban is erős az előítéletesség a különböző faji, vallási vagy szexuális csoportokkal szemben. Egész Európára jellemző a radikális, szélső jobboldali csoportok erősödése. Ahogy a második világháborús eseményektől egyre jobban eltávolodunk, és egyre kevesebben vannak, akik elmesélhetik, milyen volt átélni a történelem e sötét korszakát, úgy válnak egyre erősebbé, a világégéshez vezető, kirekesztő ideológiák iránti nosztalgikus érzések. Fontos feladatunk tehát, hogy társadalmunkban, leendő gyermekeinkben erősítsük a tolerancia és a szolidaritás érzését. Hiszen bár a múltat már nem változtathatjuk meg, de tehetünk azért, hogy ne merüljön feledésbe, és a jövőben a történelem ne ismételhesse meg önmagát. Ma is hallunk olyan hírekről, hogy valakit csupán vallása, vagy faji hovatartozása miatt érnek atrocitások. Az egyének feladata tehát az, hogy észrevegye és segítse azon embertársait, akiket negatív megkülönböztetések érnek.