2025. 06. 29.
A Raoul Wallenberg Egyesület részt vett a váci zsidóság deportálásának emléknapján tartott megemlékezésen.
Tisztelt Emlékezők!
2025.06.29-én Vácon emlékbeszédet mondott Dr. Horváth M. Ferenc, Vác város levéltárának igazgatója az elhurcolt váci zsidók emlékére. Beszédét az engedélyével, teljes terjedelmében, és változtatás nélkül tesszük most közkinccsé.
„Nézzétek a fényképek által megőrzött arcokat. A gyerekekét, akik talán még most is élhetnének! A huncut Örlős Marikát és testvérét, Pétert; az esküvői ruhájában tündöklő, mosolygós Löwinger Hannát; a kétéves Klein Moshe Zakariát virágos ruhácskájában; a világba nevető Buschitz Miklóst és Miriamot; a kis Schweitzer Ágit és derűs édesanyját, Magdát; az ábrándos tekintetű kalapárust, Mayer Ernőné Grünwald Ilonát és Steiner Editet; a csinos dr. Singer Oszkárnét; az öltönyén sárga csillagot viselő Rübner Mose Jischakot; a büszke tekintetű simléderes sapkás fiatalembert, Klein Ignácot; a családi képen Heksch Ernőt, a feleségét és kislányukat; a világszép Weisz Magdát és Grószné Steinberger Ilonát, a Hirschfeld család több tagját és a menekült lengyel zsidó gyermekek iskoláiról készült fényképeket.
Ugye látjuk őket, azokat is, akikről nem maradt fénykép, azt a közel kétezer embert, akiket szép csendben, csoportokban betereltek a váci gettóba, halálos útjuk utolsóelőtti állomására, majd 1944. július 29-én mindannyiukat, váci polgárokat, kereskedőket, iparosokat, háziasszonyokat, férjeket, feleségeket, gyerekeket, egész családokat, amelyek addig itt éltek közöttünk, marhavagonokban elszállították a megsemmisítő táborokba.
Olvassátok a váci gettó 45 oldalas és a munkaszolgálatosok névsorát, a Váci Járásbíróság határozatát a váci Kohn család tizennégy tagjának holttányilvánításáról, akik között volt 7 és 74 éves, s akik mind eltűntek.
De mi és miért történt, miért történhetett meg mindez?
A zsidóság, a váci zsidóság tragikus története nem a 20. században kezdődött. A kollektív büntetés, a „teljesen elégő áldozat”, vagy héberül a soá, a csapás – gyökerei egészen az ókorig nyúlnak vissza. A keresztény teológiai alapú antiszemitizmus az ókor óta létezik, melynek napjainkban visszaköszönő alapja az a vád, hogy Jézust a zsidók gyilkolták meg. Találkozhatunk az antiszemitizmus újabb formájával is, a faji alapú, rasszista ideológiával, ami a 20. században tudatosan végrehajtott cselekményekhez vezettek. Ezeket megtervezték, mintha teljesen természetes lett volna meggyilkolni, gázkamrába küldeni embereket.
Voltak az együttélésnek békés pillanatai is. Egy visszaemlékező beszélt arról, hogy „A házunkban lakott egy zsidó család. Nagyon jó viszonyban voltunk velük. Pénteken délután, amikor megjöttek a templomból, akkor az udvaron mindig tartottak egy táncos-zenés műsort. Mink is elmentünk, a három lány nálunk is lement és táncoltak a zsidó gyerekekkel, nem volt olyan, hogy ’Hu, hát, ez zsidó!’ Egyszer apánkhoz jött egy német katonatiszt, és lezavarta apám zsidókhoz a német katonatisztet, és most menjél, és te is táncolj a zsidó lányokkal. Kénytelen volt, mert apám magasabb rangú volt. Lement, és jól érezte magát a lányokkal. Mégsem csinált különbséget a zsidó és a keresztény között.”
Az antiszemitizmus, a rasszizmus, a másság elutasításának gyökerei régóta megeredtek, és mindig voltak olyanok, akik a saját céljaikra használták és használják fel ezeket az ideológiákat.
A magyarországi vidéki zsidóság sorsa a megtelepedésüktől 1945-ig ugyanaz volt. A színhelyek, a személyek különbözőek, a sorsuk, a sorstalanságuk azonosak.
A keresztény Európában létrejött totalitárius államokban, a többségében keresztények lakta Magyarországon olyan események történtek a 20. század első felében, amelyek sok mindenben megingatták a hitünket: az emberben, a történelmi haladásban, az államban és az igazságban.
És még mindig van elég tennivalónk! Erről így írt Kertész Imre a Haza, otthon, ország című írásában.
„Úgy érzem, messze még az idő, amikor a magyar Endlösung sok százezer halottját a nemzet saját testéből kihasított veszteségnek érzi majd. Soká lesz még, amikor ott ráeszmélnek, hogy Auschwitz korántsem a világon szétszórt zsidók magánügye, hanem a nyugati civilizáció traumatikus eseménye, amelyet talán új időszámítás kezdetének fognak tekinteni egykor; sokáig várat még magára, amíg országomban talán felismerik a negatív tapasztalat értékteremtő erejét és fontosságát, s főként: amikor e negatív tapasztalatot pozitív tettekre váltják, megértve, hogy létre kell hozni a magánéletünk gyökereiig hatoló szolidaritást, amely az életet a hatalomtól – mindenféle hatalomtól – függetlenül is meg tudja szervezni és fenn tudja tartani – ’mind a rabszolgaságot, mind a birtoklást egyszerre vetve el’”.
Előttünk van Fifi arca is, mellette szerelme, Radnóti Miklós, aki több munkaszolgálatossal együtt a váci vasútállomásról indult a halálba, és aki a sorsát előre megírta gyönyörűen tragikus versében:
„Mellézuhantam, átfordult a teste
s feszes volt már, mint húr, ha pattan.
Tarkólövés. – Így végzed hát te is, –
súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan.
Halált virágzik most a türelem. –
Der springt noch auf, – hangzott fölöttem.
Sárral kevert vér száradt fülemen.”
Miért kellett, hogy így legyen? Miért csukták be az ablakokat Vácott, amikor meglátták az utcák lakói a gettóba tartó meneteket? Erre talán soha nem kapunk választ. Valószínűleg mindenhol így tettek a településeken, ahol a halálmenetek elvonultak.
2025 is az emlékezés éve, a soá, a holokauszt 81. évfordulója. Egy pillanatra sem felejthetjük, mi történt sok millió emberrel, mi történt a magyar zsidósággal, mi történt Magyarországon és Vácott az emberekkel, a szomszédokkal, a családokkal, a férjekkel, az apákkal, az anyákkal, a gyermekekkel, a csecsemőkkel, akik békésen éltek egymás mellett, és velünk, s akik sokáig, életük utolsó pillanatáig azt hitték, velük nem történik meg a megtörténhetetlen.
Nem szeretnék olyan világban, olyan országban élni, ahol még mindig él a keresztény vád, a zsidóság „ősbűne”, ahol még mindig él a kirekesztés, az antiszemitizmus, a rasszizmus, netalán az ebből fakadó félelem.
Gondolom, mindannyiunk nevében beszélek, hogy nem adható át a feledésnek a 20. század legtragikusabb történése.
Úgy hiszem, hogy valamilyen sejtésként, néha eltitkolt emlékként sokunkban ma is él a zsidóság sorsa. Számtalan dokumentum, visszaemlékezés bizonyítja, hogy ami velük történt, arra minden tragédia ellenére, vagy éppen azért, a leszármazottak mindig emlékezni fognak, és amiről a nem zsidóknak mindig tudniuk kell.
Nádas Péter erről így írt Hátországi naplójában:
„Az európai zsidóság teljes jogfosztásának, kirablásának és elpusztításának idomtalan kísérlete nem tartozik azon történetek vagy témák közé, amelyeket kedden el lehet intézni, szerdán félre lehet tenni. Nem évül el. […] Közel sem tekinthető az európai vagy akár a magyar história üzemzavarának. Nincsen, nem is lesz rá se egyházi, se világi abszolúció.
S ha valakinek nincsen személyes felelőssége vele kapcsolatban, az nem jelenti azt, hogy ne lenne maradandó történelmi felelőssége.”
Megjegyzés:
A Vác Város Levéltára által rendezett „És akkor becsukták az ablakokat” – Emlékek a váci zsidóság életéről és sorsáról / „And then they closed the windows” – Memories of the life and fate of the Jewry of Vác megtekinthető a levéltár honlapján: https://vacarchivum.hu/galeria/238